5
Szerkesztő: Kaskötő István
Egy úri hölgyhöz!

Egy hölgy: "A szerelem pedig, majd csak megérkezik hozzám is. Mért hagyna ki éppen engem? Talán Frankfurtban ér utol, vagy Barmenben, vagy ahol éppen énekelni fogok...“

Éj van most s a föld egyenletesen gõzöl, -
Hogy fáj a szíved értem, hölgy: most mentegetõzöl,
S hogy úgy elhagytál menni, mint a hontalant!

Hiába, hej! Nehéz szivûnek jobb alant!
Egy szemmel nézlek majd, hogy kergetõzöl,
Hol engem nem csábít vídám kaland!

...Én, a szívszakadásig bánatos: szerettelek!
S a szívszakadásig is: be gyakran néztem arcod!
S hogy meg ne hûlj, ne bántsanak, pólyába tettelek!
S hogy ne zokogj, lélekzetemmel dédelgettelek!
És hogy neves: - komoly szivû, - be megnevettelek!

Én, a szívszakadásig bánatos: be aludnék!
Mit is kíván a lélek! Ó ha tudná!
Legjobb is volna: életét ha átaludná!

Ó gyermekkorom! Gyermekkorom! S te is busongó, régi,
Alvó s bennem halkan sírdogáló gyermekszeretet!
Rád emlékezem! S a rég-idõre is, mit rég a sír temet!

...Hölgy! Nem látsz te többé engemet!

ÖNARCKÉP

Horgaselméjű s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr...
S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...
Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, - mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, -
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem,
- ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, -
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjuságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet...

Ugy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is?
- Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán
De gúnytól félek s elbuvok magamba.
Négy izzó fal mered reám csupán, -
Az Úristennek vörhenyes haragja, -
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, -
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.

A teli hold ...

A teli hold
Incselkedjék véled, álmodban, kedves!
Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott!
Álmodj velem, lelkemnek derûsebb fele
S a fénymezõn, mely ablakodra süt
Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon!

A teli hold
Vetítse most elmédbe csalfa képeit,
Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott!
Kérlellek! Álmodj velem! - Most minden elhagyott,
Most boldog az, ki végtelent szeret!
... Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb
Holdfényes alakom, ki jár elõtted messzi
Szép holdvilág-mezõn s mosolygó
Sugár-bokrétát nyújt feléd!

A MAGYAROKHOZ

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok
S azt meg kell védened. Hallgass reám.
Egy láthatatlan lángolás
Teremté meg e nagy világot s benned az lobog.
Mert néked is van lángod:
Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!
Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rágondolok is.
Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön,
visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott
E nemes-szép alakzat... Rossz idők futottak el feletted,
Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak,
Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták,
szavak áradatával ellepték világodat,
Áradás szennyével borították be a kertjeid,
vad vízi szörnyek ették virágaid, - majd a vad burjánzás
Mindent ellepett utána, - oly termés volt ez e térségeken emberek!
Hogy üszökké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie...

De légy türelmes, - szólok hozzád, - vedd a Libanon
Ös cédrusát, e háromezeréves szűzet,
- rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre
Tekintsed őt, - türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong,
De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben
Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.
Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel,
Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!
Én prófétáktól származom.

A NEVETÉSÉRÕL

Sokfélekép tudott nevetni. Lenyûgözõ szerénységgel, ha felismerték az utcán, vagy üzletekben, - könnyedén, vagy félig, ha nem akarta megmondani a véleményét valamirõl, ádázul, mintha e galád, perfid élet cinkosa volna, ha valami iszonytató dologról értesült, például olyasmirõl, hogy amit becsült, szeretett, amiért a szívét adta volna, (oly kevéssé ösmert, mélyen rejtezõ szívét), - hogy azzal rosszul bántak, ha sárba tapostak valami szépet és nemeset, - oh ilyenkor nagyon lobogott és mulatott... s nem is éppen keserûn. Hanem úgy, mint aki az életrõl való ismereteit igazolva látja s ezt a keserû tudását élvezi megint istenien.
S én ezt a nevetését szerettem a legjobban. Nem is mulasztottam el tehát, ha hallottam egy-egy ilyen kis nekivaló történetet valahol, feljegyeztem, hogy elmondjam neki. - Egyszer így szóltam hozzá a telefonon át:
- Ime egy neked való kis eset.
                                                                         tovább>>>
ÁLMATLANOK KARA

Éjjel, mikor az árnyék már két részre oszolt:
A völgynek öble döbbentõ, mély verem
És a hegy nem domború, de sötét lap kék egen
És jaj, a fekete hegy mögül éppen kibújt a hold.

Ó ha most, ha most aludni tudna égõ két szemünk
S a nehéz gondolat oszolna könnyû köddé
S a borús homály alakzatja mind álom gomollyá!

Járunk s a távoli lámpa s a könnyes szemû,
csillag vet fényt nekünk,
De a zord fenyõ torz árnyait elénkbe önté:
Ó boldog az, ki nyomorára gondol s válik az ajka komollyá
S komoly sóhajjal alszik el s a bús halál maszkját felölté!

Ó jösz te édes hajnal, magasság édes tükre!
S te roppant csöndes angyal, ki most a sírokat õrzöd
S a reggeli rétet s a csendes, reggeli lombot!

Mert lásd, nem múl az éj s elalvó fák fölött a hold megállt örökre!
Ó jöjj, könyörülj, lásd elepedve mi várjuk a jöttöd!
Ó könyörülj, simogasd a fejünk, ó ringass el,
míg az éj csúf vára leomlott!

ÁLOM AZ IFJUSÁGRÓL

Fogja lámpását s az arcomba világít... (oh jól tudom, hogy ezt teszi,
Mert mindent tudok én, ha alszom is.)
S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesûl,
Hogy csupa báj és fény borítja tõle, illeti
Elfáradt lelkemet s a gyötrõ hév is szinte felmagasztosúl,

A gyötrõ hév bizony! Óh emberek!
Ti nem tudjátok ám, ki voltam én!
A láng... oly esztelen, akár a láng,
Mely lobog meztelen,
Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl
Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull,

Vagy voltam tán, mikép a trombiták szava,
Amely a téli táj felett riadva száll tova,
S a táj, szegény, eszmélni kezd,
Holott pihenne még és nem akarja ezt
És aki bandukol, félénken néz oda.

Hát ílyen voltam én. Az élet így telik,
Hogy csendesûl az ember estelig, -
Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom,
Egy öregúr vagyok, akinek nincs neve
S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele.

Csak még az álmaimat nem adom,
Hogy adnám? Oh nem adhatom. Az még enyém.
A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem.
A régi hév, a régi gyötrelem.
Rámszáll a tûz, napfényben áll a tér
És látom magamat, egy ifjút gondokkal teli...
Oh tépd ki hát a szívemet és add neki.

Anya és fiú

- Szeretnék elkallódni az emberek között...Ha talán felkapna a szél, belesodorna közéjük s én végre könnyû szívvel. Beletörõdve eltûnnék magam elõl...Nehéz nekem ez a kiváltság...
- Mit hallok? - Ki lesz akkor honfoglalóm e földön?
- Még most sem tudsz elbocsátani? - Azt hiszed, az vagyok, aki régen?
- Nekem? - Te vagy a nap, a hold s a bolygó csillagok...
- Ó te...ki a sír mélyén még most sem nyughatsz...
S aggódó szemeid engem keresnek, kísérik lépteim és feljajdulsz.
Mihelyt a fáradtságtól tántorogva, bánattól részegen.
Terhem elejteném...
Mélyen rejtõzõ! - Anyám vagy-e, hogy kergetsz?...
- Elhagyatott voltam, senkim sem volt, fiam...Senki sem segített nekem...Talán még gúnyoltak is, hogy piszkos vagyok a nagy munkától...Egy barátod volt, - nevetett, - nem emlékszel rá? S egy másik szempárra, mely gyanúsitott, - hogy öreg boszorkány vagyok, ki kincseket ás el s kinek nincs lelke...Hagyhatod ezt fiam? - ki lelkem örököse vagy?
- Kinek bizonyítsak? A gúny elnémult - s ki rossz volt: elfeledte, - vagy nem messze tõled: porlad már szegény a föld alatt...Most szólj! - még van annyi erõm, - megrázzam a sírját?
- Nem azt...de lobogj! Bonts lelket...Emeld fel lelkemet, amely nyomorgott, úgy nyomorgott itt benn, hogy dühömben halálos ágyamról is leugrottam volna még...Nincs ez befejezve, - hova gondolsz? - Gyûjts lelket fiam...S ha halálos fáradsággal is: addig gyûjts, tömöríts lassan, - míg megfülled belül a sûrûség, füstöt vet s már-már világít...S ha majd fellobog: az lesz az egyetlen fény, amely még nékem világol az éjszakában...
- Szegény!
- Az vagyok! De úgy is bocsátottalak világgá. Kezemet a szívedre tettem és azt mondtam neked: fiam, szegény vagyok!
CANTUS FIRMUS

Mindennek el kell múlni
elébed járúl Jézus
fejet hajt aztán elmegy

élõ parázs a talpán
némaság ül a nyelvén
béna szívében kétely
siket agyában átok

így fut a semmiségbe
lobogni kezd az úton
bomolni kezd a pályán

s mint a megõrült csillag
okádja fájó lelkét
forog és nincsen társa
dühöng és nincs ki lássa

százszor is megfiadzik
magát emészti falja
vak ember lesz a végén
sírna de nincs ki hallja...

BALLADA AZ ELRABOLT LEÁNYRÓL

Angyalok söpörték mûhelyem,
Szerszámaim az útból félrerakták...
Üveggyártó valék... És volt egy lányom is,
A kontya, mint a vas, - de õt már elragadták...

S volt úgy, hogy este lett nagy fergeteg...
A szélben vén emberek perlekedtek...
Egy részeges ajtóm elé vizelt,
S azt hajtogatta, hogy õ nagybeteg.
A halál meg akart keríteni egy kis lovat
S ûzõbe vette... Mit mesélhetek?
Én mindezt láttam, mélabús öreg
S nem vállalkoztam többé kûzdelemre...
Fanyar volt sorsom íze, mint az álomé
S a gondolatom mind: halálomé.
Nem hagytam el kemencém, bárki jött is,
Csak épp letettem forró eszközöm,
Az emberekhez nem volt már közöm...
Csak azt vigyáztam, el ne fogyjon kis borom
S evégbõl olykor kiszóltam az ablakomon...
Szemben egy korcsma volt... S odébb egy gyûlölt kastély...
Négy sarkán négy torony.

AZ IGAZTEVÕHÖZ!

Úgy léptél át a tél fénysávos éjszakáiba...
Az erdõszélen álltál s jött a tél.
A tájat szemlélted, megúnt világodat, majd sárga csillagod
Nagy reszketését lested, mig alant a sötét földeken boldog komondorok
Járták az éjszakát s fel-felugattak hozzád, mint a kócos szellemek.

Itt van a tél megint. Ki tudja? tán az utolsó neked.
Hírek kovácsa, titokmester, õzikék õrzõje, régi csõsz,
Hát itt kell hagynod enciánvirágos szép hazád?
A messzi tülköket, hideg hegyed, kiszáradt vermeid......
Öreg puskádat átadod? meghalni mégy?
Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia.
Úgy tartod két kezedben fejed, mint a részegek...
a halál részegségét nem birod?

Csak bátran, bátran régi csõsz, ott fenn is csõsz leszel.
Igaztevõ, mint én, ki minden ellen kikel, acsarkodhatsz... semmittevõ, pimasz gazdagok
S a hûtlen, hálátlan szegény vesszõd egyformán rettegi...
Se fatolvaj, se vadorzó nem állhat meg szemöldököd elõtt,
S haki a város másik végirõl gonosz tervekkel jön és folyót átugor...
Megtorpan futásában s azt kiáltja: itt a csõsz. -
S ahol majd elhaladsz,
A csirkefogó többé nem nevet, madárka sem csipog...
Szegény igaztevõ!
Ki életében annyit hazudott, nehéz meghalnia.

ÓDA PÁRTFOGÓMHOZ!

Horatius: Maecenas atavis edite regilus
Oet praesidium et dulce, decusmeum

Pártfogóm ím szörnyû halálától görnyedten
Hajolok lábaidhoz és kérlek, kérlek
Törüld cipõd sarát fenkölt homlokomhoz!

Hisz neked köszönöm én, hogy vagyok még, hogy lettem,
Vaj' hogyan bókoljak a jótettért, hogy élek?
Kérlek: légy legalább nemesebb testrészimhez illetlen!

Ha gyöngéd volnál: a szégyentõl hová kén lennem,
Alázatom pénzét ó fogadd fizetségûl,
Légy kicsapongó, mulass, légy velem pajkos, légy kegyetlen:

Használd homlokomat zsámolyodúl, tobzódj a királyi díszen
S ne félj, nem töröd el reszketõ, ájuldozó, érzékenyke szívem
Nemes porcellánját!

EGY MÛVÉSZ HALÁLÁRA

Ma meghalt Budapesten egy kiváló festõ, Nagy Balog János. Kiállításokat nem rendezett, nevét, mûveit nem ismerték - s csak az utóbbi idõben sikerült lelkes barátainak néhány mûértõ figyelmét iránta felkelteni. Hogy barátai voltak-e valóban? Érzésük szerint bizonyára azok lesznek mindig. Érzésem szerint azonban néki barátai nem voltak. Õ egyedül élt.
Én is barátja voltam, pedig mindössze kétszer láttam õt s akkor is néhány másodpercre. De barátommá fogadtam messzirõl s úgy gondoltam rá mindig, mint olyan jelenségekre, akik vígasztalnak és irányítanak. Mikor elõször hallottam róla beszélni s mikor elõször láttam munkáját, - egy pillanatig sem tudtam óvatos vagy tartózkodó lenni irányába: éreztem, hogy szívesen nyitom meg elõtte szívem s hogy õ a nemes és igaz emberek s az igazi mûvészek közül való.
                                                                            tovább>>>
KATONÁK ÉNEKE

Hát mindennek a levét én igyam meg?
A fák közt volt egy kecskebak,
Amiatt volt a nagy harag.
Berengár király arra ment
És meglátta a szemtelent.
Mert megmekegte õt a bak,
Amiatt volt a nagy harag.

Hát mindennek a levét én igyam meg?

A fák közt volt egy k.....áj,
Oda járt Berengár király.
Egy vastag szép lány kell neki,
De feleségét rettegi.
S most lármát csap a kerge bak,
Emiatt volt a nagy harag.

Hát mindennek a levét én igyam meg?

Egy csillag fénye rásütött,
Hogy nagy kardjával ráütött.
Hát felfordult a kerge bak,
Ömlött a vére, mint patak.
S a véres karddal benyitott
S a benyilón igy orditott:
«Töröld meg véres kardomat,
Megöltem vetélytársamat,
Igy jár, ki ellenem kiáll,
A nevem Berengár király!!»
Hát mindennek a levét én igyam meg?

ÖNARCKÉP

Csontvári Kosztka Tivadar emlékének!

Horgaselméjû s szikár
Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr...
S ha majd számonkérnéd tõlem a gyermekeimet,
Megvetéssel fordítom el akkor a fejem...

Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem,
- mint az arabs szamár,
Ki megszagolván honni földjét, új ösvényre fordul hirtelen, -
Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
És nem az öröm útját választottam én sem, - ám a kopár sivatagét,
Hol vörös a földek szintje, s nem legelész semmiféle nyáj, -
De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
S a szomjúságtól majd jajongok-e?
S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

S minden tudásban kerestem egyre új tudást
S a dicsõségben nagyobb dicsõségeket
S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
S az asszonyölnél égetõbb és még nagyobb sötétet...

Úgy látom, öregember én már nem leszek.
S most folytassam a régit addig is? -
Ó jaj, - kiáltanám egy ablakból talán,
De gúnytól félek s elbúvok magamba,
Négy izzó fal mered reám csupán, -
Az Úristennek vörhenyes haragja, -
Majd bólogatva, lassan elmegyek.
S mint ki régen hordja már szivében a halált, -
Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
S ki birót ment el keresni, de nem talált.

OBJEKTIV KÓRUS
A NÕ DÍCSÉRETE

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fenylõ fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes mûszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belsõ szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelybõl ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklõ, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed...
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Im könnybe lábadt bús szemem amig dícsérlek!!!

* E kórus alatt a drámai vers egy faját értem, melyet az elképzelt kar vezetõje társai zenekísérete mellett elszavalna nagy tömeg nevében, tehát objektíven szólván. F. M.

*
Néhány fájdalmas szó Karinthy Frigyesrõl

Elbeszélése szerint édesanyját Pest városában, az utcán megharapta egy ló s ebbe belehalt. S a gyereket aztán, jó sokan, valami kopár hajlékokban úgy nõttek fel, mint a kis oroszlánok, vadul és sörényesen. S ha nem is tépték meg a nyárspolgárt, de majdnem. Mert az agyuk lángolt, mégpedig külön-külön, mindegyiké önálló tûzvészként, — mert kapcsolatuk nem sok volt egymással. Egy szegény kis lánytestvér festõ akart lenni s teli volt elszánt sötétséggel és vad szûziességgel, pedig alapjában véve szelíd kis teremtés volt, — de a sötétség és szûziesség akkor hozzátartozott a fiatalsághoz. A másik lánytestvér embergyûlölõnek készült. És így tovább. Frigyes pedig így szólt:
— No mért? Amiért nekem lukas a cipõm? Azért én olyan nagy író leszek...
                                                                      tovább>>>
Magyar Könyörgés

Ó mért nem küldöd sugárodat,
Ó mért nem küldöd sugárodat,
Isten, mennyei kardodat.

Ó mért nem küldöttél látnokot,
Hunyt szemmel ki vezetni szokott,
Rettenetes lángoszlopot.

Mit mutassunk? nyitott sebeket,
Sáros, szeges, nyüves szíveket,
- Megalázottat ki szeret.

Emeld fel még egyszer a fõnket,
Gyûjtsd össze megtört kis erõnket,
Könyörgeni hogy tudjuk elõtted.

NOTTURNO

Nehéz szekerek dübörgése éjszakai órán...
Álmában, éjjel igy zúdúl fel a tó és elnyugszik.
Az idõ sûrû, bizonytalan, fekete vizben lomhán tova-úszik...
A hold pedig most minden fényét
világoskék páncélú felhõ-lovasokra szórván:

Igy orgyilkosságról a sötétben senki sem tud
s kihalt utcákon rohan a lator
S a jajszóra, bezárt ablakokon zörgetõre,
visszhangzóra senki sem válaszol,
Csak a kocsiút dübörög, nappali kínjáról álmában beszél
S a gyanús: égésszagú-éjszakában nem vigasztalódik senki a gondolaton: hogy elmúlik ez éj,

Hogy megint csak, újra és biztosan reggel leszen...

Nézd, így elhagyottan a szivemet kitépem
s a tenyeremre elédbe teszem...
Most, most, most meghalnék érted...
De jön a reggel, a gond s elhalványúl a képed...

OBJEKTIV KÓRUS
KÉRÉS A HATALMASOKHOZ: EPILÓGUS

Ó bocsáss meg!
Ha élnem s lélekzenem szabad, engedd megkérdenem,
Ó mért borúlt ma el dicsõ, szép homlokod?
Tán rám haragszol: s ó miért?
Tán nem végeztem dolgomat elég nagy szorgalommal?
Vagy mert mulatni mertem én az éjjel,
Nevetni vígan és nõket csábítani?
Kihivó, dúrva szókat, visszaverni egyszer...
Én, kihez csak nagy alázat illik
S ki néked köszönöm ajándokom, bús életem...?
Én, ki nyomorúlt s beteg vagyok,
Ki a búbánatból élek és kinek
Szegényke életem kiérdemelnem illik?!
Ó bocsáss meg!
Ó hogy én még lázadozni mertem
S nõkrõl zengeni galád danákat,
Hidd el nekem: szerény lesz életem ezentúl
S bágyadt, szelid, szerény lesz bús dalom.

* E kórus alatt a drámai vers egy faját értem, melyet az elképzelt kar vezetõje társai zenekísérete mellett elszavalna nagy tömeg nevében, tehát objektíven szólván. F. M.

*
Repülj!

Igyekezz, ó igyekezz lélek
E föld körén repülni túl!
Nézz feljebb: ott tisztább az ének...
Lásd: - hol csattogó harc hangja dúl:
E föld-világon nem szívesen élek.

Itt múlnak el, itt repülnek az évek
És fellázadnod, sírnod oly nehéz,
Oly gyorsan zátonyára fut az ész,
S a szív az égre ellankadva néz...

Nézz feljebb: ott az égi mértan
Szabálya fénylik és oly egyszerû!
S nem kérded többé, mi miért van,
Mert nincs kérdés több ott, hol a derû
Hol tiszta ívek és körök
Honában már a gondolat örök!

Ott fenn öröktõl tündököl a Törvény
S ahogy holdak és napok kerengnek,
Ne hidd, nem fáj az: közben õk merengnek,
S mosollyal múlnak el a századok...
Ó lélek, - e földön itt elfáradok
S nincs kedvem többé keresni a kulcsot,
Mit zúgva elmerít az örök törvény
S mit Isten tengerébe elhajított,
Hogy nyissam véle majd a titkok ajtaját...

Te szõke égi lánynak símogasd haját
S ott fenn építs magadnak tiszta házat,

Ott fenn, - ott int a Magyarázat!

MEGINT ITT AZ ÉJSZAKA

A szerény mozdulatú, sötét ruhába öltözött, fiatal hölgy most már még jobban összehúzódott székén... Bizonyos homályos aggodalmak keltek benne s kedves, finom arcocskája ezektõl még sápadtabbá lett s még félénkebbé amúgy is csendes hangja. - Vajon mi lesz itt? - kérdezte magától gépiesen többször egymás után s úgy érezte, mintha elveszne - teste-lelke elmerülne a téli napnak sivár végtelenében, mintha egyedül kerengene most már valamely messzi égi testek között s örökké egyedül... parány!... mely egyedül bolyong... s mi végre? S még a gyerekek zaja a másik szobában - még ez sem tudta mosolyát kicsalni - Szép homloka borús volt, arca gondterhelt - eltûnõdött.
-Kegyelmes Asszonyom mindig oly jóakaratú volt irányomban - szólalt meg végre hosszú szünet után s türelemhez, várakozáshoz szokott lénye egész alázatosságával... - Oly szíves volt mindig... - Hiszen akkor sem utasított el magától...
- No, és úgy-e nem bánta meg fiam? - kérdezte az idõs hölgy tûnõdésébõl felocsúdva. - A fiatal pedig maga elé nézett elõbb s onnan a messzeségbe.
- Nem bántam meg - mondta lassan s ugyanolyan lankadtan.
- Jó ember - ugye-e?
                                                                            tovább>>>
Búcsú mesterségemtõl!

Karinthy Frigyesnek szeretettel

Végre is kis versem, légy te az utolsó!
Mondd meg a lányoknak: csak õket szerettem!
S hírdesd még egyszer, hogy sokat szenvedtem én!

S hírdesd:
Nagy urak órája, egy kastély felett, havas éjszakán
Végsõt kongattam még egyszer, éji idõben,
mutattam az idõket s megálltam,
S nincs oly órás e világon, ki zengésem megújítaná!

S hogy sötét udvaron lenn vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek
Suttogó népe lesi hangomat s hallom,
Hallom: tanácskoznak lenn: »az óra megállott« ...
- De én megúntam,

Megúntam õrizni az éjt s napot is!
Soha megpihenni!

Õrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes idõket
Mulató szemeknek!

Hírdesd:
A magános órákat, kiknek feleltem az éjben, e zengõket.
Segítse az Isten!
Tiszta zenéjüknek örüljön a vándor s örüljön a távoli
Csillagos égbolt!
S hogy üdvözölöm itt barátomat, a két templomi órát, mindennél

Mélyebb zengésût, kinek hangja erõs és ünnepi fényû!
Szép volt, mikor õk kezdék s - ki-ki hangján - kóborló
Rablóknak együtt ütöttük az éjfélt sorra
Felzendülvén zordon karácsonyi viharban!

S hogy a lelkek órája is én voltam a sok között
s ha arra sodorta a szél
Gyakran leültek a párkányon s halkan hozzám
Lehajolva hallgatták a beszédem, - megnézték az idõt ...
Ámde most némaságomtól e gyengédek rémülnek
igen s tova szállanak:
» Az óra megállott! « ... - De én megúntam,

Megúntam figyelni az éjt s napot is!
Soha megpihenni!

Õrizni az éjt s mutatni az éjféli rémes idõket
Mulató szemeknek!

Hírdesd:
Fáradt szerkezetét most pihenteti, ója,
Élvezi a csendjét a kastélyi óra!

Megúnta õ figyelni az idõk járását!
Múljanak el felette!

ÁLOM AZ IFJUSÁGRÓL

Fogja lámpását s az arcomba világít... (oh jól tudom, hogy ezt teszi,
Mert mindent tudok én, ha alszom is.)
S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesûl,
Hogy csupa báj és fény borítja tõle, illeti
Elfáradt lelkemet s a gyötrõ hév is szinte felmagasztosúl,

A gyötrõ hév bizony! Óh emberek!
Ti nem tudjátok ám, ki voltam én!
A láng... oly esztelen, akár a láng,
Mely lobog meztelen,
Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl
Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull,

Vagy voltam tán, mikép a trombiták szava,
Amely a téli táj felett riadva száll tova,
S a táj, szegény, eszmélni kezd,
Holott pihenne még és nem akarja ezt
És aki bandukol, félénken néz oda.

Hát ílyen voltam én. Az élet így telik,
Hogy csendesûl az ember estelig, -
Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom,
Egy öregúr vagyok, akinek nincs neve
S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele.

Csak még az álmaimat nem adom,
Hogy adnám? Oh nem adhatom. Az még enyém.
A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem.
A régi hév, a régi gyötrelem.
Rámszáll a tûz, napfényben áll a tér
És látom magamat, egy ifjút gondokkal teli...
Oh tépd ki hát a szívemet és add neki.


Egy egiptomi sírkövön

Élek és kiáltok, hogy halld, - de vajjon még meddig kiáltok én?
S vajjon kinek kiáltok én?
S meghallják-e vaj' a századok, hogy egy ember élt itt?
S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében
- s nem hal-e el?
S vajjon tovább hullámzik-e a századok tengerében,
Ha oly gyengén lejt is majd tovább,
Mint nagy viharban kis hullámfodor?

S vajjon kinek kiáltok én, ha nem érti más,
Ha nem érti senki más, mit mond e jajszó?
Ha nem érti senki más, hogy mit tanúltam én,
Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?

Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el?
S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat
S hogy szenvedéseteknek õse én valék!
Mért kell alamizsnát kérnem Tõled, átkozott Utókor,

Hogy tekints vissza majd reám az Idõk és Szenvedések
És Nagy Viharok rengetegébõl, - át hullámon és ködön,
Gondolj egy másodpercre reám, - mint a hajós,
Ki nagy viharban siklik át az õrvény feketeségén
S szellemszemekkel látja társát ott alant,
Amint zöld mohára hajtja elfáradt fejét
S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez
Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!

Következő oldal>>>
Kádár Géza: Nagybányai udvar.
Régi dallam

Borág s borostyán közt, hol a fürtös kis,
Nyájas arcocska megjelenik reggel
S álomittasan nézeget szét:
Küldd el Venus arra galambjaid.

S csattogva fénylõ, szép nyaka mellett: õk
Súgják meg titkom, hogy szeretem szívét
S hogy kis levélkét kap ma tõlem
S elviszem õt mihamar atyjától.

.....